A cinege és a barátka cipője

Közismert dolog, hogy a nálunk költő madarak egy jelentős része a tél elől délebbre vándorol. Az már sokkal kevésbé közismert azonban, hogy az ereszünk alatt kikelt fecskefiókák valójában afrikai szüleik nászútján születtek nálunk, és a szó szoros értelmében nem telelni mennek el, hanem nyaralni jönnek ide. Persze ez pusztán szőrszálhasogatásnak tűnik, de a madárvándorlás evolúciós története szempontjából a különbségtétel fontos, de erről majd egy legközelebbi alkalommal lesz szó. Mostani témánk szempontjából elég annyi, hogy nyár végén-ősszel elvonul számos költőmadarunk, a daru is, gólya is, a bölömbika is, és útra kel a búbosbanka is - mint azt jól tudjuk a régi gyerekdalocskából. Azonban nem csak ezek a „nagyurak" kelnek útra, hanem a legtöbb énekesmadarunk is, mint pl. a barátka (hivatalos nevén: barátposzáta) is. Korábban az Európában fészkelő barátkák a legtöbb vonuló madárhoz hasonlóan dél (délnyugat) felé vették az irányt, és a telet a mediterráneumban töltötték, ahol főleg olajbogyókon éltek. Azonban az elmúlt 50 évben a faj vándorlási stratégiájában egy hasadás következett be. A madarászok a 60-as évektől kezdve azt kezdték megfigyelni, hogy a kontinensről származó barátposzáták a telet a Brit szigeteken töltik . Tehát az ősz beköszöntével a szokásos délnyugati útvonal helyett a madarak egy része északnyugat felé vette az irányt. Ma, kb. 30 generációval később (emberi mércével mérve, ez annyi idő, mint amennyi Könyves Kálmán óta telt el) a Németországban költő barátkák kb. 10%-a már az északnyugati irányt választja. Azt, hogy a madarak a ködös Albionban átvészelhetik a kontinentálisnál amúgy is enyhébb telet segíti, hogy az angolok hagyományosan nagy madárbarátok, így a parkokban, kertekben a madáretetés igen elterjedt.

Elkülönülés

De mindez hogy vezetne egy új faj kialakulásához? Az elmúlt év végén német kutatók publikálták azon eredményeiket, miszerint a két vonulási irányt mutató madarak között csekély, de szignifikáns genetikai különbség található. Másként fogalmazva, a genetikai adatok alapján a kutatók 85%-os pontossággal meg tudták határozni a madarak vonulási stratégiáját. Sőt, a két stratégia között fizikai jellemzőik tekintetében is különbség van: a mediterrán térségben telelők szárnya hegyesebb és szélesebb a csőrük. A szerzők úgy spekulálnak, hogy a hosszabb, hegyesebb szárny alkalmasabb a hosszabb távú vándorláshoz, míg a szélesebb csőr alkalmasabb lehet az olajbogyók lenyelésére. Akárminek is tudható be a fizikai elkülönülés, ha a két vonulási stratégiával bíró egyedek között genetikai eltérések vannak, ezek egymástól néhány kilométerre (akár ugyanabban az erdőben) költenek, tehát azt várnánk, hogy ezek a különbségek folyamatosan elmosódnak, hisz az egyes egyedek egymással szaporodva állandóan keverik a populáció génkészletét. Ezért a biológiában a fajképződés leggyakoribb esete az, amikor egy kezdetben egységes populációt valamilyen fizikai akadály két vagy több részre oszt, ami között a keveredés nagyon kicsi eséllyel valósul meg. Tipikus példái ennek a szigetek, ahova a kontinensről egyszer elvetődött egyedek új populációt alkotnak, és szinte nincs génáramlás a kontinens és a sziget(ek) között, így hosszú idő elteltével a szigeten lévő populáció annyira különbözhet a kontinensen élőtől, hogy már nem képes szaporodni azzal és így új fajt hozva létre. Ez a folyamat az evolúciós történet során számtalanszor megismétlődött, nem véletlen, hogy a távoli szigeteken gyakran nagyon magas a bennszülött fajok száma, olyan fajoké, melyeket a világon sehol máshol nem találunk meg. Bár véglegeset még korai volna kijelenteni, itt talán a fajképződés egy másik esetével, az ún. szimpatrikus fajképződéssel állhatunk szemben, ahol az új faj megjelenése fizikai akadály nélkül is megtörténhet. A szimpatrikus fajképződés lehetősége sok vitát szült a biológusok között, hisz sokszor nem világos, mi akadályozhatja meg a szaporodásban az elkülönülést. A választ a barátkáknál a különböző vonulási stratégiák kereszteződéséből születő utódok viselkedése adhatja meg.


A „vadnyugat"

Tudható, hogy az északnyugati (az egyszerűség kedvéért „angliai") és a délnyugati („mediterrán") vonulók utódai a két útvonal közé, egyenesen nyugatra, Franciaország atlanti partvidékére kerülnek. Bármennyire meglepő is, úgy tűnik , hogy csak néhány jelentős gén áll a vonulási útvonal kialakításának hátterében, és ezek hatása a keresztezések során afféle köztes öröklésmenetet mutat, mint ahogy a piros és fehér csodatölcsér utódai rózsaszínűek. Ha ezeknek a „köztes" utódoknak a túlélése az atlanti partokon rosszabb, mint akár az angliai akár a mediterrán vonulóknak, akkor erős szelekciós nyomás lehet a madarakon, hogy ne szaporodjanak a más vonulási stratégia képviselőivel, hisz így nekik kevesebb túlélő utóduk lesz, mint az anglai-angliai vagy mediterrán-mediterrán párok utódainak. Hogy ez fennáll-e, és ha igen, a madarak vajon hogy ismerik fel a más vonulási útvonal képviselőit, azt az elkövetkező kutatások feladata tisztázni. Mindenesetre, amíg a britek lelkiismeretesen etetik a téli vendégeket, az angliai vonulók sikeresnek tűnnek, így a madáretetésnek akár nem várt evolúciós következményei is lehetnek. És bár mi sem tudjuk pontosan, hogy milyen evolúciós következményekkel jár, azért rakjunk ki egy kis napraforgót a madarainknak ebben a fagyos időben!